A szférák zenéje

• Blog oldal
• Archívum
• 

Hope Lands - A Tuesday in Summer (2010)

Műfajkonvergencia. Tudjátok, amikor a legkülönfélébb stílusokat egybeolvasztó nóták születnek meg néhány elborult (zseniális?) zenész agyában. Így jöhet létre a black-death metal, a progdeath, esetleg a rapet és a metalt egyesíteni próbáló nu metal. Fentieket, valamint az itt fel nem soroltakat lehet kiválóan és katasztrofálisan is művelni. Jelen írás tárgya, a Hope Lands bemutatkozó albuma – mit ne mondjak, a maga körülbelül egy órás hosszával nagyon szeretné elmélyíteni kapcsolatunkat – valahol a kettő között lavírozik. Mert bár brilliánsan ötvözik a két, egymástól igen távol álló stílust, a dolog önmaga ellentétébe is fordul. Mert azért mindent mégse lehet.

Progresszív metalról van szó, hölgyeim és uraim, megfejelve az ír világ hangulatával, mégpedig azzal a hangulattal, amely többek között Eithne Patricia Ní Bhraonáin munkásságán keresztül is megismerhető, de említhetném akár a Celtic Womant is. Értitek, ugye? Hajmeresztő hangszerszólók, amitől a kezdők igencsak elbátortalanodnak, a haladók kezdőnek érzik magukat, a profik meg morcosak, amiért ez nem nekik jutott eszükbe. Aztán egyszerre változik a kép, marad a szintetizátor szőnyege, és a síró gitár (á lá Count of Tuscany), és az egésznek a gyenge pontja, az ének. A prog műfaja alapjában véve különlegesen magas hangú énekeseket kíván meg, ami viszont a kelta betétek befogadhatóságát rontja el eléggé, és ezen csak ritkán segít a kórus alkalmazása. Akkor viszont annyira eltalálják az ír fiúk, hogy a hátamon végigfut a hideg.

Az album pedig, talán a Transatlantic Whirlwindjét alapul véve épül fel, a tíz rövidebb tétel – és ezzel a türelmetlenebb zenehallgatók kedvére tesznek, hiszen nem kell végigtekerni az egy órát – egyetlen monumentális szerzeménnyé áll össze.

6/10

House at 322 Haven Street - Hell is for Heroes

Nos, kedves olvasók, végre megérkezett hozzám a House At 322 Haven Street első teljes albuma! Biztos emlékeztek még, mennyire bejött nekem anno a srácok EPje, amit most kevesebb mint fél év kihagyással egy teljes album követ. A zenekar által mellékelt infolap szerint a számok nagy része már kész volt, mire a Defensive Site megjelent.

És egy külön kedvesség a zenekartól: megtalálták valahogy a neten az előző kritikámat róluk, így személyesen nekem címezve küldték az új anyagot, némi bónusz matéria kíséretében. Méreteiben sem csekély csomag érkezett, lássuk hát, hogy mi rejlett benne: Először is maga a lemez, extra, gyűjtői, sorszámozott kiadásban, egy közel 30 oldalas info-füzetecske, mindenféle információkkal, képekkel, onnantól kezdve, hogy melyik tag milyen felszerelést használ, odáig, hogy kinek mi a kedvenc filmje :) küldtek továbbá egy részletes dokumentumfilmet a stúdiózásról, amely igen összetett folyamat volt, valamint a DVD-n van még néhány percnyi extra mókázás a zenekar tagjaitól.
Kiderült még, hogy a zenekar agyaként is működő billentyűs/sampleres lány, Alice még facér, úgyhogy lehet izgulni srácok ;)

Ezután a hosszas bevezető után nézzük a legfontosabb elemet, az új lemezt, és az azon hallható 7 új nótát. Az első szám egyfajta introként funkcionál, felépítése kicsit hasonlít a Genghis Tron Board Up The House című számához, lassan, néhány prüntyőgésből kezd építkezni egy ritmus, amihez aztán beszáll egy basszus alapozás, majd szépen lassan, kicsit gerjedve, kicsit torzítva bekúsznak a gitárok, hogy aztán egy hatalmas hangrobbanással elkezdődjön a második szám (   ), és előjöjjenek az általam annyira szeretett, a zenekarra jellemző megoldások, durcás alapozások, kőkemény, szinte death metalba hajló riffelések. Nem tökölnek sokat, a szám kicsit több, mint négy perce alatt extrém sebességen dübörög végig, a két énekes srác köpködi a szöveget, néhol már-már hadarva, sehol egy breakdown, sehol egy szellős rész, csak a szám végén van egy hatalmas ikerszóló, ami tökéletesen zárja le ezt a dalt. A kemény indítás után a Kill egy hosszabb, hangulatosabb tétel, címével már sugalja a témát, amiről szól. Maga a dal afféle gyilkos ballada, akusztikus gitárokkal, zongorával az elején. Később alattomosan bekúszik a torzított basszus, mindenféle zajok-zörejek, viszont az akusztikus gitár marad végig. A srácok is inkább dallamosabban énekelnek, no nem kell Pattont idéző énekfutamokra készülni, jelen esetben a "dallamok" inkább a Slayerre emlékeztetnek. Hibátlan munka, végig tele feszültséggel. A negyedik és ötödik tétel egy teljesen egybeolvadó, két részes dal, külön-külön is helytállnak, de az igazi érdekességek akkor jönnek elő, amikor az ember egyben meghallgatja mindkettőt. A Defensive Site legszebb pillanatait idézhetjük fel, amikor a dobos és a bőgős által hozott hihetetlenül összetett és gyors DnB alapokra riffelnek a srácok, mindenféle elektronikával megfűszerezve. Az ének szinte külön hangszerként egészíti ki az instrumentális szekciót, pont a megfelelő helyeken lépnek be a srácok, kitűnően használva a hangjukat. A hatodik szám extrém gyorsaságon kezd, négy beszámolás után maximális fordulaton pörögnek a zenészek, komplexitásban pedig minden eddiginél tovább mennek, szinte az öncélúság határait súrolják. Ez az egyetlen szám, amit még én is nehezen emésztettem meg. A track első részében a Cannibal Corpse Frantic Disembowelmentjét idéző futamokat hallhatunk, iszonyatos sebességen, talán még a death metal ősatyjait is felülmúlják. A második részben átalakul az egész egy szólisztikusabb irányba, felidézve az EP Burn Me Alive, My Dear című tételét. Már az is hatalmas hatással volt rám, de itt még betegebb irányba sikerült terelni a kiteljesedést, letaglózó, a hirtelen bekövetkező vég pedig csak végtelen ürességet hagy maga után. Első hallgatásnál csak percekig ültem, és próbáltam értelmezni ezt a gyorsvonatot, ami átment rajtam. A lemez befejezése egy lassú, hipnotikus utazásnak indul, egy hirtelen előtörő középrésszel, amiben a csapat egy matekos, DnB alapra érkező technikás metal témával lazít a végjáték előtt. És a lemez vége... hihetetlen, hogy ezek a fiatalok megint megcsinálták, de sikerült ismét egy olyan befejezést írniuk, amitől az ember hátán feláll a szőr, libabőrös lesz minden testrésze, és a szíve is hevesebben kezd verni. Katartikus kiteljesedésében benne van a mai metal, rock, és hardcore szcéna minden világfájdalma, női éneket hallunk valahonnan messziről, közben a két srác üvölt, hörög, sikolt, és te látod a szemed előtt, ahogy térdre hull egy hős a nagy csata után, és várja a felszabadító halált. Ez a lemez is ilyen. Először letaglóz, falhoz vág, a végén pedig felszabadít... elképesztő.

És ismét megcsinálták. Nem fordultak önismétlésbe, nem ugyanazon sémákból építették fel a dalokat, mint az EPnél, hanem újítottak, és megint egy hihetetlen lemezt készítettek. A zenészek maximumot nyújtanak, nem is tudnék bárkit kiemelni, egyszerűen mindenki hihetetlen szinten teljesít. Gratulálok srácok.

10/10
by funeralist

tracklist:
1. Come now, but be quiet! (2.12)
2. Take this pill (4.40)
3. Kill (8.12)
4. Tears in drops (4.50)
5. Tears in rivers (4.50)
6. Blood (5.18)
7. Hell is for Heroes (9.26)

Convair YB-60 - Despise Humanity (2009)

A Convair YB-60 nevű zenekar egyértelműen napjaink egyik legtúlértékeltebb zenekara, bizonyos körökben. A baj ott kezdődik, hogy egy amerikai nehézbombázó prototípus nevét választották maguknak. Talán valami személyesebbet kellett volna, a mai hülyébbnél-hülyébb zenekarnevek világában (pl: The Number Twelve Looks Like You, From A Second Story Window, House at 322 Haven Street) egyre inkább kínos számomra az újabbnál-újabb hülyeségeket olvasni. De nem is bosszankodok ezen, nézzük, mit rejt a lemez!

Experimental Gore-Grind a srácok szerint a stílusuk, szerintem egyszerűen grindcore, abból sem a jófajta. Valahogy szokás úgy értelmezni a grindcore-t, hogy az a lényege, hogy minél rövidebb számokba zsúfoljunk bele minél több témát, és legyen egy albumon hatszáz szám. Persze ezt az ágazatot is lehet jól művelni, mint ahogy teszi ezt az Agoraphobic Nosebleed, de rendesen el lehet baszni, ahogy a Convair YB-60 legénysége is tette (legénység, hehe, egy repülőn, hehe, ééérteeed :) Pontosan 96 darab “számot” gyűjtöttek össze a lemezre, aminek teljes játékideje így sem éri el a 70 percet. Bár, szokásom ideírni a tracklistet is, ettől most eltekintenék, gondolom érthetőek az okok :) A 96 tétel első körben úgy ment át rajtam, mint a hagymásbab tejjel, csak enyhe fejfájást hagyott maga után. Második nekifutásra már találtam néhány kapaszkodót, de általában, mire felkaptam a fejem, hogy tyű, micsoda betyáros téma, és megnéztem volna, hogy melyik számról van szó, már 3-4 szösszenettel arrébb jártunk. A számcímek közül is csak egyet emelnék ki, ami megtetszett: Every Pilot Needs A Co-pilot, And Let Me Tell You, It Is Awful Nice, To Have Someone Sitting There Beside You, When You Hit Some Bumpy Air. Viszont a hozzá tartozó zene már kevésbé volt ötletes. A többi számcímre is igaz, hogy hasonlóan hosszúak, és értelmetlenek, manapság ez már lejárt lemez. Anno már a War From A Harlots Mouthnál (még egy példa hülye zenekarnévre :)is furcsának találtam az ilyesmit, de ott még elment. A bookletbe belelapozva szinte már fel se szisszentem, amikor megláttam a srácokat ábrázoló promo-fotót, tipikus tizenkettő-egytucat emosnak kinéző arcok, az átlagéletkor lehet talán 20 év. Ha láttál már Bring Me The Horizon bandafotót, akkor láttad ezeket az arcokat.

Ötlettelen, unalmas, pedig próbáltam pozitívan hozzáállni, mert szeretem ezt a stílust, de jelen esetben akkora bukta az album, hogy öröm nézni. A srácok kinézete miatt viszont biztos meg fogják hallgatni a Scene-görlök, nekik tökéletes lesz.

2/10
by funeralist

15 Exitos - Youth Is Arrested Development (2009)

Valamikor azt írtam az Enemiga zenekar "Lost in Existence" című számának szövegébe, hogy "nothing as threatening as the trust" - semmi sem olyan veszélyes, mint a bizalom. Jó lenne, hogyha nem hagynám ezt a mondatot újra és újra figyelmen kívül az életem során. Ezt a legújabb önvizsgálatot a jelen írás tárgyát képező album váltotta ki belőlem. Abban bíztam, a borítót meglátva és összegyűjtve mindent, amit tudok a zenekarról, hogy túl fogom élni. HC-t már hallgattam, volt idő, mikor nem is keveset, és reméltem, hogy eddig megszerzett ismereteim alkalmasak lesznek ennek az albumnak a feldolgozására. Tévedtem. Súlyosan. És majdnem a nyakam bánta. A mexikói ötösfogat ugyanis kegyetlenül dörömböl. Hogy egy kedves ismerősöm hasonlatával éljek: a Madball zenekar mondjuk olyan, mint egy széles utca valamelyik nagyvárosban. A Hatebreed mondjuk egy autóúthoz hasonlít. A 15 Exitos ezekkel szemben, mondhatni, hatsávos autópálya. Amint bekerült a lemez a lejátszóba, 45 percig olyan agyatlan, erőszakos, mocskos HC jött a két hangfalból, hogy nem lehet mozgás és keménykedés nélkül kibírni. Dalcímek pl.: You Deserve It (kegyetlen darálás, koncerten a hatása minden bizonnyal végzetes lesz), Life Is Like a Gang (középtempós, de erőteljes, az emberi értékekről, melyekkel életben maradhatsz a kegyetlen világban), A Way to Harlem (rövid, már-már a műfaj határait feszegeti, mégpedig a grind irányába). És hát a zenekar, a booklet belső oldaláról vasszigorral néznek velünk farkasszemet, az énekes (tagbaszakadt fickó, a tüdeje sem akármi) kezében pedig ott virít egy pillangókés, bizonyítva, hogy itt bizony nem babra megy a játék. Két oldalán a dobos és a basszeros, két biztonságiőr-kinézetű alak, na velük sem találkoznék egy sötét sikátorban! A gitáros hosszú hajú istenségnek néz ki, Árész maga, a háború istene.

Tudom, hogy ez az írás meglehetősen elfogult lett, nem is próbálom titkolni. Amigók, gyertek hozzánk minél hamarabb, odamondogatni! Várom, mint a nirvánát!

10 (ha lehetne, akkor 100)/10

House at 322 Haven Street - Defensive Site (EP, 2009)

A House at 322 Haven Street nevű formáció 2005-ben kelt életre az amerikai Massachusetts államban. Az első EP-jük cikkem tárgya, amely idén januárban látta meg a napvilágot, és a zenekar elmondása szerint ez az öt szám majd 3 évig készült, hogy ebben a formában megtapasztalhassuk. A zenekar összesen hét (igen, HÉT) tagú, a szokásos két gitár, basszus, dob alapon túl van még egy billentyűs/sampleres/live-actes/programozózseni (aki ráadásul lány), valamint két énekes. A zenekari infolapon túljutva kíváncsian vártam, hogy mit fogok a korongon hallani.

Azt még hozzáfűzném, hogy amikor megkapom a promo CD-ket, kocsiban szoktam először meghallgatni, majd azután az otthoni lejátszóban. Jelen esetben ezt nem kellett volna. Az első szám (This time i’m the one, who sets the dancefloor on fire) olyan bombasztikus atomsújtással kezd, hogy a betegebb deathcore albumok breakdownjaiban szoktam ilyeneket hallani. Szegény kis autóm lejátszójának apró hangfalai alig tudtak megbirkózni a basszus és a lábdob szanaszét torzított dübörgésével, ami a szám első pár másodpercét jellemzi. Iszonyatos riffeléssel folytatódik tovább hallójárataink terrorizálása, majd bejön a két énekhang, és két teljesen más tónusban köpködi ránk a szövegeket. Az egyik egy nagyon erős magas, károgós hangot nyomat, a másik pedig Chris Barnes-t megszégyenítő mélyeket, illetve mindketten üvöltenek is néha, mégpedig rendkívül jól. A riffelős verze után egy DNB alapokra hozott refrént kapunk, a két énekes mellé csatlakozik még az egyik gitáros, a bőgős, valamint a programozó lányka is, és egy iszonyat mókás, HORSE The Band-et idéző kórus bontakozik ki a beteg alapokra. Az ezt követő második számban tovább fokozzák az őrült tempót, a dob szénné effektezve, pitchelve jobbra-balra, a sampleres lányka kitesz magáért rendesen. A dob-intro után egy újabb DNB-metal egyveleget kapunk, míg a szám vége kicsit megül, és egy hatalmas ikergitár-szinti szóló kerekedik ki a leállásból. A cím hűen tükrözi a szám milyenségét: Burn Me Alive, My Dear. Beteg. A harmadik szám egy afféle átkötő a lemez második feléhez, egyben felkészít arra, hogy mi vár még ránk. A gitárzúgás mellé lassan bekúsznak mindenféle zörejek, zajok, néhány szintitéma, az egész katartikusan erősödik egy darabig, majd néha meg-megszakadva nyújt alapot a következő szám elejéhez, ugyanis a szaggatások a negyedik szám iszonyat matek nyitásának a ritmusára történnek. Mondhatnám rá, hogy zseniális, de elcsépelt lenne. A negyedik szám (Rorschach) kemény matekos nyitánya után valamennyire lágyabban folytatja, előkerülnek az akusztikus gitárok, lágy billentyűs témák, ide-oda bekerül néhány kedves elektros pittyegés-prüntyögés, ezek felett pedig a lágy női ének és a két énekes srác üvöltése adja a kellően beteg atmoszférát. Ezek után pedig következik az utolsó, záró tétel, a nem kevesebb, mint 9 perces Wound. Hihetetlen magasságokba és mélységekbe repít, egy tételen belül megjárjuk a mennyeket, és a poklot. Ráadásul nem mást hívtak meg ebbe a számba vendégnek, mint Jacob Bannont, a Converge énekesét! A számban belevágnak a közepébe, a fent említett zenekar No Heroes című számát idézi a kezdés, aztán szépen belassulnak, és egy katartikus zenei utazás keretein belül lezárják az albumot. Aki már hallotta Jacob apánk bandájának Jane Doe című számát, az érti, miről beszélek. Annak az utolsó perceihez hasonló feszültséget hordoz az egész szám, nem hiába hívták meg ide, az ő orgánumával kiegészülve sikerül egy olyan lezárást biggyeszteni egy amúgy is nagyon kemény album végére, hogy utána az ember csak pislog, hogy most mi is történt.

Ezek a srácok megcsinálták. Nem tudom, hogy mit, nem tudom, hogy miért pont az Egyesült Államokban, de megcsinálták. Lehet, hogy sokaknak nem fog bejönni néhány helyen a  D n'B és a metál keverése, főleg megfejelve hatalmas adag elektronikával, de nekem bejött. A két énekes legalább olyan profi szinten kiegészíti egymást, mint a Despised Icon két dalos pacsirtája, remek arányban keveredik az elektronika a metallal, és ami a legfontosabb, fel tudnak mutatni valami újat. Rétegzene ez, csakúgy, mint mondjuk a HORSE The Band, vagy a Psyopus, esetleg a Converge, és mégis megtalálja valahogy az utat a fülbe. Az enyémbe biztos útja volt. És sokáig ott is fog maradni.


Tracklista:
This Time I’m The One, Who Sets The Dancefloor On Fire (4.36)
Burn Me Alive, My Dear (5.23)
Cold Flower (3.41)
Rorschach (6.02)
Wound (9.21) 

10/10
by funeralist

G.I.P.R - No Reports For Injuries

A Nagy Indiai Félsziget Vasúthálózata névre hallgató, nevéből is következtethetően indiai banda nem egyszerű zenét játszik, ebben az amúgy is terhelt és borult műfajban... A játék neve drone, és abból is inkább a zajmassza meghatározás áll hozzájuk közel. Két lemezen, nagyjából másfél órában tálalnak nekünk négy számot, ebből a második lemezen lévő szám önmagában 53 perc feletti. Gigászi. Gondoltam elsőre. Aztán jött a feketeleves... Az első szám egy szénné-szarrá torzított basszushang, folyamatosan pitchelve. A második szám, a Blood Pressure, a címéhez méltóan egy elég feszült darab, valahogy végig sikerül egyfajta szorongó hangulatot fenntartaniuk, ami jó. Olyasmit képzeljetek el, hogy van egy "alapzaj", ami folyamatosan jelen van, és erre játszanak rá mindenféle meggyötört, torz hangokat a gitárral, bőgővel. Erre a számra mondanám, hogy ez áll legközelebb a drone-hoz mint olyanhoz. A harmadik számra szinte a szó is kár, ugyanis nem más, mint majdnem 9 perc csönd. Igazából nem is tudom mire vélni...

A második lemez egyetlen száma szintén hagy kívánnivalót maga után, ugyanis nem más, mint 53 percnyi vonatzúgás-zakatolás. Konkrétan hallani, ahogy az emberek beszélgetnek, ahogy zakatol a vonat, néha megáll, ilyesmi. Gondolom van, akinek tetszik az ilyesmi, bizonyos pillanatokban akár még megnyugtató is lehet a monoton zakatolás, mostani hangulatomban viszont agyrém. Biztos közlekedésbarát indiaiakkal hozott össze minket a sors:) Ilyenkor adok hálát az olyan bandákért, mint a Sunn O))), vagy a Boris, akik tudják izgalmasan nyomni ezt a stílust...

Ez nagyon hangulatzene, de legalább megtudtuk, hogy Indiából is próbálnak betörni a drone színtérre. Előbb-utóbb talán sikerülni is fog:)

10/4

by funeralist

Svetlana Metkina - Without his own approval (2009)

Én komolyan nem értem azokat az embereket, akik azt állítják hogy a csehek kultúrája a sörben és a turistalátványosságok eladásában merül ki. Kell hogy legyen náluk említésre méltó zene is, Svetlana Metkina viszont nem tartozik azon művészek közé, akik tennének azért hogy a méltán népszerű Kozel sör exportja mellett országa könnyűzenében is méltán világhírű legyen.       

Történt ugyanis, hogy az egykoron szinésznőként dolgozó hölgyemény (akit a nagy filmrajongók egy forró erotikus jelenet erejéig még a Barbárban is megcsodálhattak, persze nem a Conan félében, inkább a tesco gazdaságos olcsó, keleti blokkos változatban) úgy döntött, kiereszti a hangját, amolyan "tölcsért csinálok a kezemből" stílusban, csakhogy itt a kiáltás korántsem vidám, sokkal inkább fülsértő. Én nem tudom mi késztette rá hősnőnket hogy operaénekesnek képzelje magát, de egyszerűen el nem tudom elképzelni, hogy a kiadónál vagy a stúdióban bárki is azt mondta neki, hogy a felénekelt sávokat tömegoszlatáson kívül másra is lehet használni. Persze minden csoda három napig tart, mondják, de ez a lemez két CD-s változatban került piacra, összesen 144 perces (!) játékidővel, ami nemhogy napoknak, de évtizedeknek tűník mire a végére ér az ember. A koncepció amúgy nem is lenne rossz: klasszikus opera "slágerek" modernizált változatban (Carmen főcímzene, Éj Királynő Áriája, stb.)  elektronikus kütyükkel kisérve, saját kompozíciókkal kiegészítve, hogy a cseh zenetévé (van ilyen egyáltalán?!) is tudjon játszani valamit főműsoridőben. Nagyon remélem ugyanakkor hogy az album nem azért kapott angol címet, mert Svetlana kisasszonynak világuralomra törő tervei vannak, habár a címadó dal egyértelműen utal erre egyszerű, populáris hangulatával, valamint a csomagolás (borító, szövegkönyv) is túlságosan kidolgozott ahhoz, hogy underground arcként szerepeljen a díva valami koszos, olcsó cseh klubban. Bevallom, én mégis azon imádkozom, nehogy valami nyugati kiadó sztárt csináljon hősnőnkből (szinészként már szerencsésen leszerepeltették, bár hallgatva a lemezt sokszor jutott eszembe hogy talán az az út mégis járhatóbb lett volna a dúskeblű szépségnek), mert akkor tuti elér minket az apokalipszis akusztikus formája, csakhogy stílusosan nem négy lovas lesz a hirnök, hanem a rádióból harsogó "Without his own approval" nevet viselő rettenet. Addig viszont amíg ez meg nem történik tegyen mindenki egy lépést saját egészsége érdekében és kerülje el ezt a lemezt jó messzire!

1/10
by VorTeXx

Awano - Thruth Sits Upon the Lips of Dying Men (2009)

És igen, végre képviselteti magát a Nagy Metál Nemzet, a finnek, a Nightwish sör otthona (bár nem tudom, mire fel van ilyen nagy arcuk, nálunk meg füstölt tarja kapható). És a Nightwish mellett sok más banda is büszkén lobogtathatná (dobogtathatná a lábdobbőrre mintázva) a finn zászlót, többek között az Awano is. A magyar közönség előtt eléggé ismeretlen, öttagú formációról van szó, s bár a rossz nyelvek minden eredetiséget nélkülöző NW-kopizó tucatbandának minősítik őket, azért messze nem erről van szó. A karakter persze ez. Erőteljes, messzire csengő női énekkel támogatott zene, a melankolikusabb fajtából, és ha mindenáron a húsiparból kinőtt finn félisteneket akarjuk a képbe ráncigálni (értitek, ugye, Tarja után Anette), kicsit olyan, mintha Tuomas a magánszigetén ücsörögve akarná megzenésíteni tengerbe hulló könnyeit. [na ez de szép mondat volt, elnézést érte, de most írok szakdolgozatot is:D] Szóval melankólia maximumon, érzések szélsőségessége maximumon, mesebeli lények, varázslatos népek 80%-on. Magányos, szomorú percekben, bukás, szakítás, stb. esetén kiváló társ lehet az Awano, a szíved az album első 6 száma (vagyis közel a fele) megrepeszti és reményét se hagyja a valamikori összerakásnak, majd a dolog önmaga ellentétébe fordul, és bár ezek a "pozitívabb" számok is tudatják veled, hogy minden elveszett, azért arra bíztatnak, hogy fel kell állni és menni kell tovább, az elejéről elkezdve mindent, és új világot felépíteni. Azt hiszem, megyek és meghallgatom még egyszer...

9/10

Gruszczyce - Advertising Agency (2009)

Ha a grindcore bandák zenéjének erőteljességét és logójuk olvashatósági fokát összehasonlítjuk, minden bizonnyal egyenes arányossághoz jutunk. Márpedig, jelen írás tárgyát tekintve, ember legyen a talpán, aki a jobb felső sarokban látható kriksz-krakszból kibogozza a Gruszczycze betűket. Ebből eredeztethetően: ember legyen a talpán, aki sorozatgyilkossá válás nélkül végighallgatja a cseh banda legújabb lemezét, amely már az ötödik a sorban, szóval kiforratlanságról szó sem lehet. Képzeljünk el egy olyan bandát, akik egy kis Napalm Deathet (mer ugye mér ne), egy kis Nile-t, egy kis Origint és egy kevéske Disgorge-ot vegyítenek össze, majd kis Last Days of Humanity-vel ízesítve tálalják. A végeredményt 2-3 perces tételekben tartalmazza mind az előző négy soralbum, mind az Advertising Agency, jelen esetben 17 adagban. A számcímek (Buried Bones, Vomit-o-nomy, Dark Blood In My Mouth) magukért beszélnek, a zenészi teljesítmény nemkülönben. Semmi Cannibal Corpse-os technikázás, csak tömény blast és reszelés és mocsármélyi varacskosdisznókhoz méltó hörgések. Extrémfanoknak kötelező!

8/10

Marvin Davis - One Which Has Opened For Us (2009)

Íme itt van, megérkezett! Hosszas várakozás után Marvin Davis, az indusztriális "petrol-metal" királya ismét megörvendeztette rajongóit egy újabb anyaggal. Gondolom az anyabanda, a méltán híres Deepwater National Park tevékenységét senkinek sem kell bemutatnom, hiszen minden valamire való new-wave/industrial partyn legalább tucatszor pörög egy éjszaka alatt a "He was just a slob" című slágerük, ráadásul a "Refused to learn how to prevent" lemezük valószínűleg minden jó ízlésű zenehallgató polcán előkelő helyet foglal el. Davis nem szakított gyökereivel, szólólemezén ugyanúgy megtalálhatóak a csapatára oly jellemző kimért, gépies alapokkal összekevert hideg és fémes momentumok mint a minimál elektro hatásokra építkező, kisérletezősebb jellegű hangulatfestések. Mivel az előző albumán a mester már megcsillogtatta multiinstrumentalista vénáját (aki esetleg nem tudná, mindent ő játszott fel, beleértve a hegedűt, pánsípot és tilinkót is), itt kicsit visszafogottabban bánik a gitárokkal és a dobokkal, teret engedve a már tőle megszokott díszítéseknek (olajoskannán azért még nem játszik az öreg). Jóllehet megpróbálja megzavarni a hallgatót extrémnek tűnő ötleteivel (gondolok itt a négyütemű motor effektezett, lelassított zörejére, vagy az építkezési daru csigájának csikorgására), Davis bácsitól annyira megszoktuk már ezeket a motívumokat, hogy szinte hiányérzetünk lenne, ha a lemez nem tartalmazna ilyen meglepetéseket. Ezért szeretjük őt, ezért tiszeljük, és ezért van az is, hogy legújabb műve bár csak egy szűk rétegnek szól igazán, mégsem kerülhető meg könnyen és a legvéreskezűbb kritikusnak is csak egy választást ad: a maximális pontszámot az értékelésnél.

10/10
by VorTeXx

Busca - Presents to the Dead (2009)

Aki csak van a környezetemben, tudja, hogy vonzódom a komplex zenékhez. Nem is próbálom takargatni hát elfogultságomat. Alighogy bekerült a lemez a lejátszómba, hogy egy klasszikussal éljek: "végérvényesen valami elveszett". Konkrétan az állam veszett el valahol a pincében, olyan mélyre leesett. A zenekar neve is gyanús volt, és jól is gondoltam, bizony, a Busca nem valamelyik metálnagyhatalom szülötte, hanem a "sötét" Afrika gyermekei mindannyian. Algériaiak. Kész, ennyi nekem elég, főleg, hogy már a tunéziai Myrath-tal való ismerkedés a lehető legpozitívabb értelemben vett agyzsibbasztó hatással volt rám. De nézzük csak, miben is remekelnek az algír fiúk?

Kapásból abban, hogy az egy órát jócskán túlszárnyaló lemez mindössze öt nótát tartalmaz, nekem pedig mindig a gyengéim voltak ezek az epikus utazások (ld. Dream Theater, Opeth, vagy akár a Green Carnation monumentális, egy órás alkotása). Az első dal, a Cairo Sunrise, címéhez méltón keleties billentyűtémával indít, (bár Algériából hogy lett hirtelen Kairó?!) majd megérkeznek a többiek is, és feszes, erőteljes zúzda kerekedik, és persze, hogy a dobos, Hamid Islam Khalil játéka tűnik fel nekem (magam is dobolnék...:)), ugyanis az első percekben a fejemet szakítja le szögelős 4/4-ével, majd beizzítja duplázóját, kicsivel később pedig már a létbizonytalanság elíziumi mezőire vezetget engem, szomjas bárányt. Az ének (Sami Farid) kicsit emlékeztet a Symphony X-re, karcos, határozott, és nagyon illik ide. Gitár- és szintiszólók váltják egymást, ahogy már a műfajon belül ezt megszoktuk, és én teljesen elveszek a keleties témák között. Hát még amikor különféle afrikai perkás betétek következnek, alatta pedig a basszus pengeti őrült futamait! És, uramisten, még csak az első szám ment le! Második tétel: Movements of Purifying, dob és basszus indít, a távolban afrikai törzsi vokál, valami ősi rítus, talán éppen megbocsátást kérő táncot járnak a tűz körül... ki tudja, mindenesetre egy igazi súlyos darab érkezik, mely a Cairo komplexitása után konkrétan, egy ipari gőzkalapács súlyosságával csap le, a lead vocal is a legfájdalmasabb könyörgésbe vált. Aztán mintegy lazításképpen, (eh, mit beszélek!) újra a progé a főszerep vagy 13 percig (God of Dead Volcanos), majd akusztikus lazítás következik, és egyben az album legrövidebb dala, a letisztult, sallangmentes To Die For, majd a Cairo in Moonlight, a nyitó tétel variált változata, és monumentális, visszatérő fő témája zárja le ezt az alkotást.

Mit mondhatnék?
10/10

Tracklista:

Cairo Sunrise
Movements of Purifying
God of Dead Volcanos
To Die For
Cairo in Moonlight

Izu Stingray - You May Never Know What Happiness Is (EP)

Namco - In the Cause and Prevention of Disease (2009)

Első bejegyzésként, és a GVM Kiadó első munkadarabjaként mi más kerülhetne terítékre, mint a német chillout legjelesebb képviselőinek új albuma? A fiúk valamit nagyon tudnak az emberi személyiségről, és pontosan ismerik annak módját, hogyan kell a legkülönfélébb embertípusokat garantáltan az álom szélére sodorni, és a legképtelenebb, ámde mégis nyugodt álmokat szőni köréjük. Mert ez az új lemez, ami egyébként már a srácok harmadik anyaga, ezt teszi - elandalít, majd mikor álomba szenderültél, lecsap. Az előzőek fényében ne tessék félreérteni ezt a lecsapást! Folyós downtempó az album első felében, kicsit érezni rajta az Asura, sőt talán az Open Canvas hatását is, aztán a második felében átveszik az uralmat a groove-ok, de persze csak szépen nyugodtan, pihentetően, és itt a figyelmes zenehallgató, aki mégis ébren maradt, asszociálhat a Doof, a Tape Underground, és a Spiritjack irányába. De a Namco zsenialitása mégis abban rejlik, hogy bár a hatások kétségkívül felismerhetők, mégsem gátlástalan nyúlás ez az album, hanem okos és hatásos elegyítése a fentieknek. Nem pontozok, mert még sosem sikerült végighallgatnom, folyton belealudtam :D

Keresés

Régi bejegyzések

• Jelen
• 2010. január
• 2009. május
• 2009. március
• Az összes »

Utolsó kommentek

• Convair YB-60 - Despise Humanity (2009), Mortician84: Üdv. Érdekes hogy az itt szereplő kritikák alanyai közül nem... »

Legtöbb komment

• Convair YB-60 - Despise Humanity (2009) (1)

A legjobbak

Kategóriák

Linkek

• freeblog főoldal
• freeblog admin
• freeblog admin